Szerző: Horváth Sára Nina

Dömötör Endre interjúja

Ágoston Béla a magyar zenei élet egyik leginkább sokszínű egyénisége, a jazz-től a folkon át a világzenéig, a színpadi zenéktől a saját kompozíciókig minden alkotásában, közreműködésében felismerhető a zeneközelítő attitűd. Az is, ahogyan különböző világokat közelít egymáshoz, és az is, ahogyan ezt a hallgató számára hozza közel. A Halmos Béla Program legutóbbi pályázatán alkotói támogatásban részesült Csongor és Tünde címmel bourdon fantázia megírására (ezt a műfajt is ő találta ki, mint az ethnoperett elnevezést A cigánybáróra). Erről és mindenre nyitottságáról beszélgettünk.

A jelenléted egyszerre lett egyre jelentősebb a jazz-, a világzenei-, a folk- és az underground rockzenei közegben a kilencvenes években. Honnan eredezteted a nyitottságodat mindenre?

Jó kérdés, hiszen a jelenlegi körülmények miatt amúgy is könnyű számot vetni és 54 évesen én is egy visszatekintős időszakot élek meg, úgyhogy ez betalált. Én oda vezetem vissza a nyitottságomat, hogy az információáramlás az emberi kapcsolatokon, barátságokon keresztül zajlott, abban az életkorban, amikor az ember a leginkább fogékony az újra. Alföldi legényként Szarvason, már gimnazista koromban megtaláltam azokat a nálam idősebb embereket, akik nagyon felpezsdítették a szellemi érdeklődésemet. Ezek mellett a kajakos-társakkal is nagyon jó zenéket hallgattunk, ott volt a tűzoltó zenekar, illetve a rádió Ötödik sebesség című műsora is mindig tágította az érdeklődésemet. A népzene felé szintén jó irányt mutatott a helyi Tessedik Táncegyüttes, amit Sára Ferenc és Csasztvan András irányított, illetve a Forrás együttes zenélt Molnár Miklóssal, aki később az Ökrös hegedűse lett – ő volt az első brácsa tanárom 1984-ben. Szerencsés voltam, hogy ilyen emberekkel találkozhattam a pályafutásom elején. A zeneszerzést Szegeden a 8.15-ös csoportnál (a JATE keretein belül működő színházi alkotóközösség – a szerk.) kezdtem el, pár év szarvasi lét után „tíznek látszó” négy évet töltöttem Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen, ott az ének-zene–karvezetés szakon olyan tanáraim voltak, mint Vidovszky László, Gönczy László, Kircsi László vagy Tillai Aurél, és nem csak tanítás, de nevelés is zajlott, hogy a többi mesterről ne is szóljak. Olyan évfolyamtársakkal, mint Kovács Márton és Lázár Zsigmond, akikkel a mai napig barátságban maradtunk. Ekkoriban ismerkedtem meg Lovasi Andrással és Hárságyi Péterrel is, vagy a népzenész barátokkal Szabó Zoltánnal és Bodor Tibor Teskóval is. Nem nyomkodtuk a telefonunkat, nem nézegettük egész nap az internetet, hanem mindent megbeszéltünk, személyesen találkoztunk, az se volt kérdés, hogy este a táncházban is összefuthatunk. Igazán pezsgő élet zajlott. A nyitottság talán ennek is köszönhető. Annak, hogy más is nyitott volt és ezek a nyitott vegyértékek megtalálták egymást. Azután az adódó lehetőségeket megragadtuk, ha lehetett.

Jellemzően párhuzamosan zenélsz több formációban, amiket be lehet sorolni jazz-, világzenei-, és szinte popzenei kategóriákba. A sokszínűséget és a sokoldalúságot hajtja egyfajta kíváncsiság, hogy az egyik zenei világból mi emelhető át a másikba?

Azért ez már közel tíz éve nincs így, csak sokaknak ez ugrik be. Nem volt tudatos az elején, hogy mit lehet átemelni egyikből a másikba, de rögtön a népzene megismerése egy ilyen rávezető gondolat volt számomra. A Muzsikás együttes Hulljatok levelek kezdetű feldolgozása, ami a blues elemeit viseli magán. Ez már egy olyan figyelésre buzdított, egy nézőpontot adott, hogy nézzük csak meg, hogy amit eddig hallgattunk, eddig szerettünk, az milyen elemeket hordoz, azokat más műfajokban felfedezzük-e, ennek van-e valamilyen köze egymáshoz. Ez gyakorlatilag mára annyira letisztult bennem, hogy ezek a kapcsolódások szerintem egyszerűen emberi mivoltunkból fakadnak. Mondhatnám antropológiai gyökerei vannak. Az már más kérdés, hogy a kulturális hagyományok és az, hogy ki hol született és mikor, hogyan szól bele egy-egy stílus létrejöttébe. Gyakorlatilag nem érzek semmilyen korlátozó tényezőt, hogy ne vizsgáljak meg, ne elemezzek valamit, hogy mivel mutat rokonságot. Gyakran kapok zöld utat ezen elemzések után, hogy ennek és ennek itt bizony van értelme és helye. A sokszínűség talán így megmagyarázható, felelősségem teljes tudatában keresztezek látszólag össze nem illő dolgokat. A Zubolyban játszhatok népzenét, jazzt, énekelhetek, dudálhatok, brácsázhatok, szaxofonozhatok – nem kell sok zenekarban játszani már.

Már az első jelentősebb zenekarodat, a Dél-Alföldi Szaxonfonegyüttest is ilyesmi jellemezte, hiszen népzenei hangszerekkel, furulyákkal, ütőgardonnal, dudákkal, bőgővel és a free jazz világával alkottatok egyedit. Már ekkor a későbbi formációidra is jellemző szabadság, szabad zene volt a központi eleme a zenekar működésének. Két és fél évtizeddel később mit gondolsz erről, hogyan hallod a szabad zene lényegét?

Révész Róbert, Ifj. Burány Bélával kezdett el Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes néven játszani és akkor a Robi furulyán és citerán zenélt, ehhez csatlakozott Szokolay Dongó Balázs is. Ezzel párhuzamosan működött egy Dél-Alföldi Járat nevű formáció Virág Tibor “Konga” ütőssel és Nyíri László hegedűssel. Egyesültünk – Burány Béla “Pöcök” hozta Resch Béla bőgőst, Ágoston a Béla hozta Virág Tibort, Balázs már adott volt – aki akkor még nem dongott. A zenekar úgy működött, hogy a közös kosárban mindig csak azok az ötletek maradtak benne, amik mindannyiunknak tetszettek. A zenénket nem hívtuk sem magyar jazznek sem világzenének – zene – így hívtuk, bár éppen rá lehetett húzni ezeket a skatulyákat, de a szabad zene elnevezés talán pontosabb is volt az együttes stílusára. Szabados Györgytől tanultuk, hogy mi is ez. Ez a gyümölcs a mai napig tápláló számomra és én éltetem is. Jelenleg a Kerub formáció az, amellyel százszázalékosan szabad zenét játszok – Mizsei Zoltánnal és Keönch László Farkassal.

Manapság is jellemző rád, hogy egyik korábbi zenei vonaladat sem engedted el, ha csak közreműködések terén, de például a Giliszta nevű zenekarral az alterockos, korábban a Kispál és a Borzzal, és a Kampec Doloresszel jelenlévő irányt is folytatod. Mennyire fontos, hogy ma is meglegyen a sokféleség abban, amit csinálsz?

Nem egy ilyen akaratlagos dolog, hogy mindenáron sokféleségre törekszem, valahogy az élet elém tárja ezt a sok-sok lehetőséget, és én ezekkel élek. És ez a megfogalmazás azért is jó, mert valóban élek a lehetőségekkel és ezekkel a lehetőségekkel élem az életem. A Giliszta máskülönben egy új Bizottság, igazán remek zenekar, általa újjászületett valami a nyolcvanas évekből. Ha ilyen lehetőségek adódnak, akkor én is szívesen elmerülök az adott zenében. Egyébként ilyen szempontból szeretek a Fran Palermóval is együtt zenélni. Sajnálom, hogy a fiatal népzenészek nem nagyon keresnek még, nyitott lennék arra is, pedig erre van ellenpélda is, a Bojzafa. Fiatal népzenészekkel utaztam Ghánába 2018-ban, Jéger Dorottya, Szlama László, Kerékgyártó Gergő társaságában.

Jelenleg milyen formációid aktívak?

A Zubollyal újra lendületben vagyunk. Szervezek egy új szaxofonegyüttest, jazzben pedig maradnak az Ágoston nevű formációk a pandémia után. Az említett Kerub is aktív, amennyire ez most lehetséges. Közreműködések terén Szabó Gábor gitáros emlékére alakult egy zenekar a FLEMM, aminek szintén tagja vagyok, ennek a bemutatkozása is képlékeny jelenleg. A 2019-es advent idején állt össze az Aborder Klezmer Band, amely szintén fontos társulás, de már nem tudtam koncerteket szervezni. Fő eleme a Vincze Miklós és Somogyi Péter alkotta Ruach, tulajdonképpen őket vesszük körül Kertész Endre csellóssal, Bujdosó János gitárossal és jómagam klarinéttal. És még van egy létező formáció a Mágustones. Évekig mi vezettük a várban a Borfesztivál nyitó és záró felvonulását. Az Agostones néven megjelent Dudapest Cirkusz című lemezünk 2005-ből jól szemlélteti a stílusunkat. Magyar népzenei elemek vonulós zenekari retorikával – indulós, cirkuszos elemekkel. Magostones Masír Band – ez is lett a nevünk, köszönet Borsa Katának érte. Manapság a Bondoró fesztivál nyitó és zárószáma is mi vagyunk.

Bár alapvetően fúvósként, szaxofonosként vagy a legaktívabb, rengeteg más hangszeren, népi brácsán, steel drumon, dudán, basszusklarinéton, havasi kürtön is játszol, mások mellett. Mi hajt egy új hangszer megszeretésekor?

Mint ahogyan járni tanul a gyerek, először csak egy lépést tesz az egyik irányba, aztán a másik irányba. Elesik, beveri a fejét, de végül talpra áll és így halad előre. Nálam is ilyen a hangszerekkel való ismerkedés: barangolás az erdőben. Ez persze időigényes. Amikor fellépésre készülök, akkor jön a szaxofonos munka. Amikor van időm, akkor szívesen próbálkozom mással, például hetenként egyszer dobórát veszek és ez mindig nagyon tanulságos. Ugyanígy ismerkedtem az első karantén óta a trombitálással. Szintet léptem, úgyhogy most elmegyek egy trombitatanárhoz is, hogy felvilágosítson, hogy mi az, amit autodidaktaként tapasztalok. Ez a folyamat 1992-ben kezdődött a havasi kürttel. Kiss Ferenccel léptem fel, megmutatta a koncert előtt, hogyan kell rajta játszani és valahogy megszólaltattam. Azóta ez a kürttel való foglalkozás nagyon természetessé vált, de csak nagyon lassan. Két évvel később Kiss Feri megint kölcsönadta egy koncertre a havasi kürtjét, aztán egy idő után megvettem a hangszerét, majd a havasi kürt szépen lassan átalakult trombitává, szinte észrevétlenül, nagyon lassan. Mint ahogyan egy gleccser folyik. Mondhatnám, hogy a globális felmelegedés hatására kezdtem trombitálni, kiolvadt a havasi kürt. És ehhez hasonlóan jön a többi hangszer is. Korábban például a steel drum egy valamiféle látomás hatására. Egy lakatosmesternél jártam, ott volt nála egy általa készített vattacukor-készítő gép és ez a kép előhívta a steel drum formát és azokat a kellemes emlékeket, amiket a Boney M. jelentett. Elkezdtem járni a nyakára, hogy próbáljunk meg steel drumot készíteni. Kiderült, hogy ez nem egyszerű. Eközben rájöttem, hogy a tárogatómat csak március 15-én vagy augusztus 20-án használom, ezért eladtam és vettem belőle egy steel drumot az eBay-n. Erre szoktam azt mondani, hogy „így lett fából vaskarika!” De a történet második felvonása az, hogy nem sokkal ezután felhívtak, hogy ráérek-e augusztus 20-án. Ráérek mondtam, de már nincsen meg a tárogatóm. „Nem baj, nem tárogatózni kell, hanem steel drumozni!”

A zenélés mellett eddigi pályád során meghatározó volt, hogy zenetanár is vagy. Mi az, ami átadható tanárként abból a szemléletből, amit képviselsz?

Én a magam szemléletét zeneközelítésként szoktam jellemezni. Ezt eddig talán legsikeresebben az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karának zeneterapeuta szakán értem el. Itt próbáltam támaszkodni a hallgatók meglévő ismereteire, ami nagyon sokrétű volt, különböző végzettségük okán. Egy olyan zeneközelítést igyekeztem átadni nekik, ami semmiképpen nem akadémikus szemléletű, hiszen nem is lehetett az egy ilyen kreatív, posztgraduális képzésben. Ennél sokkal nehezebb eredményeket elérni általános és középiskolai oktatásban heti 45 percben. Itt sokkal inkább a zene népszerűsítése a feladat, amihez a zeneközelítés pont jó. Ezen felül vannak hangszerbemutatóim kicsiknek és rendhagyó ének-zene órák nagyoknak. Ha minden jól megy, akkor A Magyar Zene Házában ezeknek lehet majd folytatása. Valamint 2013 óta vagyok szaxofontanár Szlovákiában Selmecbányán a Jan Albrecht zeneakadémián, olyan kitűnő kollégákkal, mint Hárs Viktor, Sramkó János és Neumann Balázs.

Halmos Bélához milyen viszony fűz?

Párszor találkoztunk, mert más generáció vagyunk, de azért néha beszélgettünk és ezekből kiderült, hogy van egyfajta szoros kötődés köztünk. Béla Gyulán nevelkedett és az én nagyapám is Gyulán élt, nagyszüleim onnan kerültek Szarvasra. Az én nagyapám és az ő apja is építészmérnök volt, ismerték egymást, jóban voltak. Nem sokkal a második világháború után meghalt nagyapám, Halmos Béla apukája pedig megkereste nagymamámat, hogy ha a mama nem tart igényt a nagyapám mérnöki eszközeire, akkor ő átvenné ezt az örökséget. Ezt egyszer megbeszéltük Halmos Bélával, ő is emlékezett erre, apukája mesélt róla, meg én is hallottam róla nagymamám elmesélésében, amikor kérdezgettem, hogy milyen ember volt a nagypapám. Ez egy közeli kötelék lett köztünk, mintha barátokká váltunk volna ezáltal.

Népzenei tevékenységed a dudához kapcsolódik.

Igen, a szakdolgozatomat is a dudáról írtam. Dudazenekarom, a Pipatórium három dudásból és egy tubásból áll, nagyon jó kis koncerteket adott, adna. A Tócsni és Flódni nevű formációm is alkalmi társulás, hiszen bármikor összehívható. Központi eleme Juraj Dufek szlovák dudással közös játékunk. Van benne klezmer, magyar népzene és szlovák rap is.

2020-ban felléptél A népzene ünnepe – a táncháztól a világzenéig című eseményen a Müpában. Mesélj kérlek erről a produkcióról!

Legutoljára rangos népzenei eseményen a 2020 januárjában, A népzene ünnepén, az erre az alkalomra összeállt Orfeonálé című produkciómmal igyekeztünk hitelesen felidézni a legendás Orfeo zenészcsoport dalait. Így igazolva látszik a sokszínűség iránti vonzalmam, hiszen az Orfeóból lett a Vízöntő és a Kolinda. A Vízöntő tagjaként kezdtem professzionális zenészi karrieremet 1992-ben Kiss Ferenccel és Hasur Jánossal. Vályi Nagy Tamással ketten voltunk az új tagok. Aztán Kiss Ferencet Fábri Géza váltotta fel, miután Feri létrehozta az Etnofon Zenei Társulást. Nagyon izgalmas munka volt a gálára készülés olyan társakkal, mint Bujdosó János, Farkas Virág Zazie, Arday Dániel és a kerubos kollégám Keönch László Farkas. A csapat neve Paleobeat – nem eladó!

Hogyan közelítettél az alkalmazott zenékhez? Komponistaként bábjátékok kísérőzenéje, árnyjátékzene, utcaszínházas zene, filmzenés közreműködés is jellemzi a pályádat.

Említettem már a szegedi 8.15-ös színházi csoportot, ott kaptam az első baráti felkérést a Patyolat kisasszony kísérőzenéjének, dalainak megírására. A zeneírás gyakorlatilag autodidakta folyamatként kezdődött el versmegzenésítésekkel. Az első hivatalos felkérésemet a debreceni Vojtina Bábszínháztól kaptam, Rumi Lászlótól, ennek sikerén adtak később kézről-kézre a bábrendezők. Voltak kiemelkedő előadások, például a kecskeméti Okker és Türkiz, amiben az egész darabhoz kellett zenét komponálni. Aztán Győrben a Vaskakas Bábszínházban szintén zenés darab volt az Alice csodaországban, amihez meglévő koreográfiára kellett zenét szerezni, ez ezért volt nagy kihívás. Ami még kiemelkedik nekem, az A cigánybáró, amit az egri táncszínház mutatott be. Itt is a teljes darabhoz kellett zenét komponálni. Vicces mellékszál, hogy ennek kapcsán bekerültem a 8. osztályos ének-zene tankönyvbe, várom azt az órát, amikor magamat kell majd tanítanom. 2020-ban a Rumcájszban és a Ludas Matyiban is nagy hasznát vettem népzenei ismereteimnek, akárcsak a 2021 elején elkészült Liliomfi esetében.

Honnan eredt az ötlete annak, dudát és szimfonikus zenekart házasíts? A Zuglói Filharmóniával közös Dudaverseny már egyfajta előzménye a mostani pályázati anyagnak, abban az értelemben legalábbis biztosan, hogy ez már nem alkalmazott zene, hanem népzenei ihletésű saját kompozíció.

2006-ban Záborszky Kálmán és Tari Emőke keresett meg, mint dudást, hogy szerepeljek a Szent István Zenekar Pastoral című sorozatában. Amikor kiderült, hogy zeneszerzéssel is foglalkozom, és van egy Mikrokozmosz-feldolgozásom dudára és szimfonikus zenekarra (Bartók Béla: Nagyvásár), ezt kérték. A komponálásban mindig foglalkoztatott az, hogy hogyan lehet feldolgozni, lehetséges-e egyáltalán „jól hangzóan” eljátszani mást a dudán, mint amit a népzenei gyűjtéseken megismertem. A Dudaversenyt is erre a szemléletre alapoztam.

Honnan indul a most készülő Csongor és Tünde bourdon fantázia ötlete?

Onnan, hogy nagyon szeretem a tévéjátékokat és a Csongor és Tünde 1973-as, Zsurzs Éva-féle változata olyan mélyen megmaradt bennem, mint a Peter Brook-féle Szentivánéji álom. Egyszer kaptam egy felkérést, hogy írjak zenét a darabhoz egy táncszínháznak, ami végül vázlat maradt, de ez azóta is foglalkoztat. A pályázat megjelenésekor úgy éreztem, hogy ez remek alkalom, hogy nekifogjak végre. Egyelőre nem képzelek el hozzá színpadi előadást, csak a zenét. Mivel már készítettem ilyen hosszúságú darabokat, az Alice-tól A cigánybáróig, azt tudom, hogy ilyen volumenű zene megalkotására már képes vagyok. Ha ez valakinek ötletet ad, hogy színpadra állítsa, nagy örömmel veszem.

Jelenleg milyen állapotban van a mű?

A mű vázlata készen van, a Csongor és Tünde szereplőihez és helyszíneihez kapcsolódik a hangszerelés. A darab felépítését kitaláltam, de rengeteg kérdésre kell még választ találni, leginkább, hogy a népzenei hangszerek hogyan épülnek be a teljes zenei szövetbe. Az év végéig kell elkészülni mindennel, ez az év részben erről a munkáról fog szólni.

A műnek a Dudaversenyhez hasonlóan népzenei az ihletettsége. Ezúttal milyen megközelítésben?

Erős lesz a népi hangszerek szerepe, lesz a műben duda, tekerőlant, citera, hegedű, furulya, cimbalom. Megjelenik a mezőségi, széki zene, a befejezésben konkrétan egy mezőségi banda is. Ezúttal a Csongor és Tünde dramaturgiája a forrás, ez a népi hangszerek játéklehetőségeinek színtere.

A hangszerek között nem csak magyar népzenei hangszerek, hanem például afrikai ütősök vagy didgeridoo is megjelenik. Itt is felsejlik a szabad zene, a meglepő párhuzamokra rávilágító párosítások gondolata, mint szinte mindenben, amit alkotsz.

Amikor elkezdtem ezen a darabon gondolkodni, akkor még nem tudtam, hogy léteznek hárfafelvételek Délvidékről. Hála az égnek a Népzenei Hangarchívum számtalan érdekességre felhívja a figyelmet és ez kutatásra inspirál. Amikor kitaláltam, hogy afrikai hangszerek legyenek a darabban, akkor még nem tudtam Danny Bainről, aki magyarul mesél afrikai meséket, miközben kiválóan játszik balofonon is. Az első karantén idején készítettük első közös videónkat A szerelmes strucc címmel.

Milyen hangszereket képzeltél el az egyes főbb szereplőkhöz?

Mind megvan, de titok. Nem is adtam volna be az ötleteket, ha nem itt tartanék. A folyamat most a nagy kérdés, ez az, ami nincs még pontosan kidolgozva, ezt kell megálmodnom. Különben nagy hatással van rám Elvis Costello Il Sogno című balettzenéje, amit a Szentivánéji álom köré szerzett. Abban is vannak tételek, de azért egy eléggé egyben lévő, kompakt mű.

Vörösmarty Csongor és Tündéjében Csongor célja a boldogság megtalálása. Lehet az is a boldogság keresése, hogy mennyiféle zenét találhat az ember boldognak, vagy teheti nagyon sokféle zene boldoggá?

Kétségtelenül. A boldogság egyik formája a humor, és a zenében megjelenő humor például boldoggá tehet. Amikor a Zubollyal felvettünk egy lemezt, nagyon sokat röhögtünk. Visszakanyarodva a népzenére a Zuboly VonósokK projekt nagyon sok örömet jelent, hiszen a próbákon felfrissül, megújul egy csomó számunk, hogy megjelennek a hegedűk Gózon Éva és tanítványai, Draskóczy Lídia, Péter Tamás és várhatóan még mások társaságában is. Amikor a Kultúrpart Társulat rendhagyó énekóráin produkálhatom magam, az az egyik legintenzívebb humorista kihívás, mert ugyan jót nevettünk, de most a zenéléssel kell színt vallani! A zenebohóc is gyakorol. Csak ne ez legyen a cikk címe!